Job 17

Hogy ítélje meg az embernek Istennel, és az ember fiának az ő felebarátjával való dolgát.1Mert a kiszabott esztendők letelnek, és én útra kelek és nem térek vissza. ^a Lelkem meghanyatlott, napjaim elfogynak, vár rám a sír. 2

Folytatás: Jób maga körül nem lát mást, csak nyomorúságot és maga előtt csak a sírt

3Még mindig csúfot űznek belőlem! Szemem az ő patvarkodásuk között virraszt. ^b 4Kezest magadnál rendelj, kérlek, nékem; különben ki csap velem kezet? ^c 5Minthogy az ő szívöket elzártad az értelem elől, azért nem is magasztalhatod fel őket. ^d 6A ki prédává juttatja barátait, annak fiainak szemei elfogyatkoznak. 7Példabeszéddé tőn engem a népek előtt, és ijesztővé lettem előttök. ^e 8A bosszúság miatt szemem elhomályosodik, és minden tagom olyan, mint az árnyék. 9Elálmélkodnak ezen a becsületesek, és az ártatlan a képmutató ellen támad. 10Ám az igaz kitart az ő útján, és a tiszta kezű ember még erősebbé lesz. 11Nosza hát, térjetek ide mindnyájan; jőjjetek, kérlek, úgy sem találok bölcset köztetek. ^f 12Napjaim elmulának, szívemnek kincsei: terveim meghiusulának. 13Az éjszakát nappallá változtatják, és a világosság csakhamar sötétséggé lesz. 14Ha reménykedem is, a sír már az én házam, a sötétségben vetettem az én ágyamat. 15A sírnak mondom: Te vagy az én atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én anyám és néném. ^g 16Hol tehát az én reménységem, ki törődik az én reménységemmel?